A karácsonyfa története

A karácsonyfa története
Télidőn, midőn lehullott a lomb, befagyott minden tó és folyó, amikor hófelhők fedik el a mennybolt kékjét és a napkorongot - a lelkünk is megdermed ilyenkor, és a kedvünk is olyan, mint a fogyó hold.És akkor egyszerre szétnyílik a vastag felhőzet, az égből előtör egy varázsos fénynyaláb, s előbb Mikulás apó szánkója szántja végig a látóhatárt, majd angyalok csapata száll a földre, vigaszt, reményt, hitet, ragyogó gyertyafényes karácsonyfát hozva palotába és kunyhóba, csüggedt lelkünket fénysugárba vonva.
A mi otthonunkba minden évben kéktűjű, ezüstös ágú, sudár törzsű fát hoz a nekünk kijelölt angyal, melyet mindig a beteljesülő vágy örömével fogadtam.Pedig soká nem ismertem történetét, míg egyszer egy angyalka elmesélte nekem. Én ezt most tovább mesélem, hallgassátok csak:
Valamikor réges-régen kicsiny zöld fenyőfácska álldogált az erdő szélén, azt sem tudva, honnan jött - egyszer csak kinőtt a földből és itt volt.Előtte pázsitos tisztás terült el, mögötte sűrű sötét erdő. A közeli jegenyefenyők meg oly magasan hordták orrukat, hogy észre sem vették a kis jövevényt. Ha testvérei lettek volna, sosem vágyódik más sors után, de hát teljesen egyedül állt a nagyvilágban. Körülötte fájó csend, zordon, sivár, néma téli táj."De jó volna elrepülni a madarakkal, akik messze szállnak a tél beállta előtt, s a tengerek végtelen hullámain túl nyármeleget találnak. Ahol pálmák és narancsligetek kínálják gyümölcseiket a banánérlelő melegben.""Ne vágyódj el Fenyőke - szólította meg a közeli kispatak - én távolról jövök, és messze eljutok. Sokat látok-hallok útközben, ezért, mint tapasztaltabb társadtól, hallgasd meg tanácsom. Ugyanis a Teremtő minden virágot, fát, növényt a maga helyére ültetett a gyökerei által, azért, hogy oda kapaszkodjék, ahova tartozik, ahonnan kinő, mert ott van feladata.
>Ezért bizakodjál, hogy meg fogod tudni, mi a te dolgod a földön - csevegte a patak, s magára húzta meleg, téli jégkabátját, hogy kitelelvén vidáman csörgedezve köszöntse majd a tavasz érkezését.""És hát mi lenne velünk, ha te is elmennél? - kérdezték a gombagyerekek, akik a kis fenyőke tövénél bújtak ki a földből - ki terjeszti ránk védő ágait zimankóban, forró nyárban egyaránt?!"E pillanatban a nap egy sugara áttört a hófelhőkön és így szólt Fenyőkéhez: "Majd tavasszal nagyra növesztelek, megnyújtalak és ágakkal dúsítlak - csak légy türelemmel."
A fecskék régen elköltöztek, a darvak is elhúztak, nehéz köd borult a tájra. Éjszakára ugyan kiderült az ég, és csillagok milliárdja ragyogott a fagyos földre, de olyan nagyon messze voltak, hogy sugaruk nem bocsájtott enyhítő meleget a didergő tájra.
"Még te is boldogabb vagy, mint én!" - mondta Fenyőke az itthon maradt ökörszemnek. Felrepülhetsz akár az égig, és nem lep el a hó, amitől lassan én már levegőt sem fogok kapni - panaszkodott búsan Fenyőke.Óh, nehogy azt hidd, hogy a légben melegebb van! A lábaim már úgy elfagytak, hogy ha egyenként a szárnyam alá dugom, az sem segít már. Na és az ennivaló, már alig lelek valamit. Mégis el kellett volna szálljak a költözőkkel melegebb vidékre - sóhajtotta az ökörszem, s még jobban behúzta csöpp fejét a hullani kezdő hó előlNa és mi lenne akkor, ha a városba szállnátok, a sok ház közé, ahol azok az emberi lények laknak. Talán ott nincs ekkora hideg, mint itt mifelénk, és talán még valami ennivalót is adnának. Úgy hallottam, hogy ők madarakat nem bántanak?Lehet hogy ez így van - de már láttam kalickát, amiben kismadár volt. És én nem akarok rab lenni - még ha finom falatokkal tartanának is, akkor sem. Szabadnak születtem, úgy akarok élni és meghalni is.De azért már jártam arra egyszer, amikor ugyanilyen hideg volt, mint most. Akkor azt tapasztaltam, hogy a házak ablakpárkányaira morzsát szórnak, és ők, az emberek pedig - láttam, mert belestem az ablakukon - sokan együtt vannak, és roskadásig megtelt asztal van a szobájuk közepén, a karszékekben pedig színes ajándékcsomagocskák.Egy szép szőke kislány babát kapott éppen, azt csókolgatta. A testvérkéje meg apró vonatokkal játszott a szőnyegen, ami a szobáik padlózatát borítja minden házban. A kandallóban vöröslő fahasábok ontották a meleget, s mindenki boldognak látszott.Tudod mire gondoltam? - vetette közbe az egyre jobban deresedő Fenyőke - arra, hogy milyen jó is lenne, ha ezen az ünnepen, vagy ahogyan az emberek nevezik: karácsonykor én is az emberek között lehetnék, engem is szeretnének, mert én lennék az ő ünnepi fájuk, mondjuk a karácsonyfájuk. És rám aggatnának mindenféle szép dolgot. Almát, diót, gyertyát. És közben énekelnének!Miért is nem ragyognak az ágaim, talán ha így volna, behívnának az emberek, és körültáncolna a sok boldog gyerek. Az ajándékokat az én alsó ágaim alá dugnák, amiket azután ott találnának meg a jó gyerekek - vágyakozott Fenyőke.Közben bealkonyodott. Az ökörszem valahová elrejtőzött, Fenyőke megint egyedül maradt. Addig-addig, míg álomba sírta magát.Már késő éjszaka lehetett, amikor felriadt. Fény és hangok szűrődtek az erdő felől és valami különleges csilingelés.Szán siklott elő a bozót csupasz ágai közül; báránykák húzták és angyalok kara lebegett körülötte.A szánkóban egy glóriás, fehér inges kisfiú ült, és amint Fenyőkéhez ért, megállította a szánt húzó barikákat. Az egyik angyal Fenyőke mellé szállt és megkérdezte: Hát te kis fenyőgyerek, mit vársz a karácsonytól, mit kérnél a kis Jézuskától, aki ma született le a földre? Ó, én nem is tudom - állt el a szívverése is Fenyőkének.De mégis. Mióta megszülettem - nem szeretek egyedül lenni. És olyan jó lenne, ha az ünnepen az emberekkel együtt lehetnék, nem itt a hideg, néma árvaságban. Hogyha olyan ragyogó lennék, hogy felfigyelnek rám és úgy megszeretnek, hogy a lakásba bevisznek, feldíszítenek és örülnek nekem kicsik és nagyok. Ez szívemnek minden vágya - sóhajtotta Fenyőke.Az angyal figyelmesen hallgatta a könnyes kérést, és továbbította a kis Jézustól, aki beleegyezően bólintott.
Teljesüljön hát a vágya Legyen ezüst minden ága.S legyen a jó emberekSzép karácsonyfája.Fenyőke elbűvölten hallgatta e szavakat. A szeretet melege áradt szét testében, minden egyes ágában, minden kis tűjében, gyökere mélyéig. Megremegett örömében. Ó, csak megtörténne és megmaradna a csoda, amit minden porcikájával kívánt! Mert ha csak csoda tud jót hozni, akkor nagyon is kell a csoda embernek, állatnak, növénynek egyaránt. Ekkor a messzi csillagok is megpillantották a fényt, mely a föld felől sugárzott, és kíváncsian lefutottak a tejúton. Mind-mind ott tülekedtek a kis zöld Fenyőke körül, és annak parányi ágain. Még az esthajnalcsillag is ott tündökölt.Fenyőke kitárta ágait, megnyitotta árva és szeretni vágyó kis szívét, hogy befogadja a jóságból fakadó, melengető ragyogást.S akkor még egyszer megszólalt a kisded:Te kis fenyő - most már sohasem leszel egyedül. Megnősz és gyerekeid lesznek, akik bejutnak az emberek otthonába, és ott állnak majd feldíszítve a jóság születését ünneplő nagy és kis emberek örömére, akik ezentúl soha nem akarnak fenyőfa nélkül ünnepelni.Úgy legyen, ha lehet! - rebegte Fenyőke.A szánkó tovasiklott, ismét sötét lett, de az ő szívét a csodálatos látomás ígérete melengette. Vége lesz pusztító magányának, lesz értelme életének. A tél végül mégiscsak feladta állásait, magával vitte a maradék darát, jeget, zúzmarát, s nyomban fellélegzett a világ. Előtűnt a zöld pázsit, s virágozni kezdett a mező. A tavasz legelső hírnöke a bátor, fehér, de é rózsaszín fényű hóvirág, majd a kék ibolya, s utána a többiek is kimerészkedtek a földből, és tarka szőnyeggé varázsolták a rétet.Ekkorra már nyújtózkodtak a fák, és kibújtak a rügyek a legapróbb bokron isAz énekesmadarak is rendre hazataláltak.Nézd csak - kicsi fenyő - csicseregték, hogy megnyúlt a télen és milyen szép fényes minden ága! Mintha mind megannyi ezüstcsillag tündökölne rajta! Ezüstfenyő lett belőle. Ezüst a fenyő, ezüstös ezüst a fenyő! - visszhangozta erdő-mező. És tavaszi szél hiába rázta, nyári zápor hiába paskolta, őszi eső hiába mosta, tündöklő kék-ezüstje, ezüst-kékje a természet minden hatalmának ellenállt. Sok-sok év telt el azóta. Fenyőke nagyra nőtt. Ágai kiteljesedtek, körbefogták sudár törzsét, s körülötte sok kis apró fenyőcske bújt ki az ő gyökereiből. És mindegyikük ezüst ágakkal nyújtózkodott a világ felé.Az ember pedig minden év decemberében bevisz egyet otthonába, hogy annak ágaira aggatott aranydió, piros alma, fényes szaloncukor, csillogó lametta és szívet melengető gyertyaláng tükrözze vissza a gyermekek örömét, a felnőttek hitét a világra jött Jóság lényéből áradó, áldást hozó karácsonyesti fényt.

Hárs Ernő: Karácsony

Hárs Ernő: Karácsony

Zsong a téli erdő, nagy a sürgés benne,
messze útra készül a fenyőfák ezre.

Beszórják a felhők őket puha hóval,
madarak díszítik szőlővel, dióval.

Őz és farkas ámul, mint szökik a lombra,
itt is , ott is , egy-egy kerekfejű gomba.

S miközben a gallyak csilingelve ingnak,
mindegyik facsúcsra alászáll egy csillag.

Így indul az erdő ezer fényű fája,
örömet szerezni szerte a világba.

Suhannak a szárnyak

SUHANNAK A SZÁRNYAK… (Mentovics Éva)

Kis angyalkák csilingelnek,
suhannak a szárnyak…
Apró égi tünemények
szobácskánkba szállnak.

Kezükben egy arany csengő,
fehér szárnyuk lebben…
Ilyen csodát nem festhet le
egy művész sem szebben.

Hófehér a ruhácskájuk,
csillogó a szárnyuk.
Fáról fényes csillagszóró
sziporkázik rájuk.

Tündöklően szikráznak,
lebbennek a szárnyak…
Hófehér kis angyalkák
házról - házra járnak.

Kedves hangjuk úgy csilingel,
akár száz kis csengő…
- Láthat-e a gyermek ilyent
akkor is, ha megnő?

Biztos láthat: anyáék is
boldogan csodálják…
Hófehér kis angyalkákat
a szívükbe zárják.

Leteszik a karácsonyfát
szobánk közepére,
s búcsút intve tovaszállnak
a csillagos égbe.

Népköltés

Népköltés
Szelőce (Nyitra megye)

Betlehem, Betlehem, a te határidba
Érkezett Mária rongyos istállóba.

Leül a szénába, mint a bús gerlice,
Elkészíti magát a boldog estére.

Egy angyal, egy angyal újságot hirdetett:
Betlehem várában kis Jézus született.

Hideg szél fújdogál; jaj, de nagyon fázik.
A kisded Jézuska értünk siránkozik.

Happy New Year!